engem már semmi se zavar

asse, h O. és és Iksz 5.1-ben nyomják éjjel xbox rockbanden lady gaga bad romance-ét. frankón elalszom rá boldogan I. kanapéján. még élvezem is, végre valami kellemes dal. gyerekkoromban is tévére aludtam el, anyu szobájában. zajra, beszédre, filmre, mindegy, cs legyen hang, zaj, valami mindenképp történjen, mert már az a normális. ha nincs megállás körülöttem. minden elzúg. a munkanapok, az estéink, öregszem. gyorsan. valamit mindig csinálok, valami mindig történik. valamitől mindig fáradt vagyok, és valamitől annyira fáradt a végén, h elalszom a kanapén lady gagára. mert már mindegy. mert felgyorsult minden. mert már aligha találom magam fel 1 óra üresjárattal. mert nem tudok mit kezdeni magammal. mert kell a menetrend, mikor, mit csinálok. de azt is gyorsan. mint a mókuskerékben.

ha visszaesnék mondjuk, 1920-ba tuti becsavarodnék attól a lassúságtól.  semmi gyors képváltás a tévében, semmi kapkodás a mai értelmeben, semmi futkosás mérgezettegérként a falon. csak a viszonylagos nyugalom, relatíve a mához hasonlítva.

nekem vissza a jövőbe kéne mennem martyval, szoroznám a mai idő folyását még kettővel, már kütyük irányítanák még az esti szarásom is, az lenne a nekem való élet. ahhoz már hozzáedződtem. prerequisite teljesítve az abszolutóriumhoz, jöhet a menet. a baj csak az, h addigra már felettem eljárt az idő. már csak a gyerekem hűtője rendeli meg a gyerekem gyerekének az elfogyott biobio ezt azt... én meg majd fájdalmas sóvárgó tekintettel halok meg szorozva kettővel módban

ahogyan éltem